Október 24-én a Budapestről érkezett hírek újra reményt adtak. Reményt, hogy édesapám ismét valódi fából készít bútorokat, hogy nem kell félni, ha templomba megyünk. Őszintén beszélhetünk vágyainkról, gondjainkról, eljött a valódi szabadság. Újra kezdhetjük életünket idegen uralom nélkül, magyar értékekkel, hittel.

Emlékszem, amikor kivonultunk a börtön elé, hogy kiszabadíthassuk a budapesti hírhozókat és a politikai foglyokat. Természetesen nem nyitottak nekünk ajtót vagy kaput, de a vasúti állomás építkezésétől áthozott gerendákkal, csodálatos gyorsasággal kinyílt a börtön kapuja. Beözönlöttünk és kinyitottuk a cellák rácsait. Nagy lelkesedésünkben nem tudtunk válogatni a politikai foglyok és a köztörvényesek között, mindenkit kiszabadítottunk.

Hogy is felejthetném el, amikor kifelé jövet ÁVÓ- s teherautókról ránk lőttek, és kétségbe esve menekültünk a vasútállomás kibővítésére készült zsaluzott árkokon keresztül. A vaskerítésen át, aki kisebb termetű volt, a rácson keresztül, bőrünket lehorzsolva, kabátunkról, ingünkről gombok nélkül menekültünk. Emlékszem, hisz felejteni nem tudom még évtizedek után sem.

Másnap újra összegyűltünk: munkás, diák, fölműves, paraszt, gondozó, ápoló, orvos, lelkész, rendőr, katona, színész, öreg, fiatal, apraja - nagyja, bátor, merész, szerény, hívő vagy hitetlen, házas vagy nőtlen, hajadon, sőt pár orosz katona is.

A tömeg hatalmasra dagadt és békésen az ávós iroda felé haladt. A hátsó bejáraton keresztül követeltük a káderlapok kiadását, valamint a Pestről érkezett üzenethozók szabadon bocsátását, mert őket az ÁVO tartoztatta le.  Eldurvult a helyzet, mert fegyverük csak nekik volt, nekünk csak a hatalmas tömeg jelentette az erőt. Kívülről benézve az egyik rácsos ablaknál, egy ávós géppisztolyát a mellembe szegezve, gúnyosan megszólalt:
 - Hátra, mer’ lövök! Különben is kértünk már erősítést is… - és csak mondta, mondta tovább, idegesen, hadarva a szavakat, még mindig fenyegető hangon. De már látszott rajta a félelem. Összeszedtem minden erőmet, és nyugodt hangon magyaráztam, hogy nem hívhatott ő senkit, hisz én elvágtam a telefonzsinórt.

 A tömeg egyre hangosabb lett és sikerült bejutnunk. Kiküldtük a bennlévőket, és elkezdtük kihordani az iratokat, amiket hamarosan az égő lángok ölelgettek. Örömmel néztük, amint hamvaikat a szellő fel-felkapta. Lelkünkben is fellángolt a szabadság érzete.  Újra szabadok, még szabadabbak vagyunk.

Sajnos az ávós elvtársak sorsa rosszabbra fordult. Nem lehetett mindenkit megvédeni a felhördült tömeg dühétől. Nemcsak a szavak, hanem az öklök csapása és a lábak rúgása is jutott nekik bőven. Megérdemelték, de erre nem volt szükség. Mint ha senki sem sajnálta volna őket. Ők is emberek, magyarok, de a hatalom „véres” emberei is. Emlékszem, amint védték magukat, amint a tömeg rúgta, tiporta őket.

Emlékszem, mert évtizedeken keresztül rémálmaim voltak. Élményeim és félelmeim kínoztak évtizedeken keresztül. Álmaimban hazamentem, de mielőtt szüleimet, testvéreimet megölelhettem volna, már jöttek az ÁVOs pribékek. Mint ha ismertem volna őket. Véres szemmel, vicsorgó fogakkal, gúnyos pofával rohantak felém. Menekültem volna, de lábaim a földbe gyökereztek, szárnyaim –mert álmomban néha repülni is tudtam - letörve a földhöz szegeztek. Széles az árok, mély a víz, a mocsárban kígyók, a határnál lévő reflektorok vakító fényűkkel a szememet célozzák.  De láttam édesanyámat még, akit édesapám erős karjaival visszatartott, mert ő életét áldozva is jött volna kisegíteni engem a mocsárból, vagy a kígyóveremből. Suttogásom, amit nem hallott, üvöltéssé vált, hogy ne jöjjön. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy hangom sem volt…
 
Amint feleségem gyengéden rázta vállam, úgy tűnt, mint ha a hóhér keze vezetett engem a bitófához. Hirtelen eldördült a puskalövés...... Oh! Az a megkönnyebbülés, amint álmomból felriadtam! Hányszor ébredtem fel csurom vizesen a rémálmomból, hang nélkül sikongatva, könny nélkül zokogva.  Agyamban még mindig kavarogtak álmai részletei, feleségem, félálomban hallgatta rémségiem, majd egymást karjainkban elaludtunk. Ez csak álom és nem valóság.

Emlékszem még ma is, mint a Forradalmi Tanács diák képviselője, hoztam- vittem az üzeneteket városházától a rádióállomáshoz, vagy a távirati irodához. Kezdetben gyalog, később egy hivatalos meghatalmazással a kezemben, járműveket is megállíthattam, hogy gyorsabban eljuthassak a hírekkel. Fontos feladataim között megtisztelő volt, hogy szerepelhettem is a győri rádióban. Felolvastam magyarul és oroszul is, - az orosz katonáknak - hogy mi békét akarunk és nem ellenük, hanem a rendszer ellen harcolunk. A rendszer, ami idegen számunkra, szabad életet kíván az egész magyar nép.

Emlékszem, hisz, hogy felejthetném el az autóbusz állomás előtt álló obeliszk tetején lévő vörös csillag ledöntését. Mámoros pillanat volt, amint az elnyomó hatalom jelképe a földre zuhant. A tömeg ujjongott, győzelemként ünnepelte, hogy többé nem őrködik felettünk a szovjetek csillaga.

1990 - ben az első hazaérkezésemkor Győrbe jártunk feleségemmel, a volt tanáraimat látogattuk meg. Taxiba szálltunk, pár mondatot váltottunk, de csak annyit mondtam magamról, hogy ötvenhatban Amerikába menekültem Markotabödögéről. A sofőr lelkesen mesélni kezdte, hogy a Baross híd lábánál már nincs se obeliszk, se vörös csillag. Ő is ott volt 56-ban, amikor a vörös csillagot le akarták dönteni, de valahogy nem sikerült.  - Két szőke gyerek lasszót csinált, feldobták, a másik végét pedig egy traktorhoz kötötték és úgy sikerült lehúzatni. -  Úgy magam előtt van még most is az a „kisebbik diák”. Feleségem szorítja kezem és először, mióta otthon voltunk, halkan, angolul mondja nekem,”Ne mond meg neki, ne most, ne még, hogy az te voltál.”
Utána bevallotta, hogy eddig sose hitte el nekem ezt, amikor erről beszéltem.

Emlékszem még most is, a fényképészre, aki mindenhol ott volt. Mindent megörökített, esetleg bekerülünk a történelemkönyvekbe is, gondoltam akkor. Emlékszem 60 év után is, hogy november 4.-én Győr városa sötétben volt egész éjjelen át és hajnalban csak a felkelő nap adott egy kis fényt. Hajnaltól kézzel tekert géppel röpcédulákat gyártottunk, hogy a mongol kinézésű ruszki katonáknak felvilágosítást adhassunk.

Nem voltam biztos, hogy tudtak olvasni, de abban sem, ami ezután következett. Letartóztattak, faggattak, ki vagyok, mi vagyok, mit akarok. Akkor még gagyogtam is egy keveset oroszul, amin meglepődtek. Gúnyosan nevetek és „halálra” is ítéltek. Még most is érzem a szovjet csizma rúgását az alfelemen és bukfencezve értem a városház lépcsőjének aljára.

A második orosz „letartóztatásom” után tanáraim tanácsát megfogadva, hazamentem szülőfalumba, egy Isten háta mögötti kis faluba, Markotabödögére. Boldog boldogtalannak mondtam, hogy most szénszünet van az iskolában.

Hegedüs László Jenő