Ha élni csak úgy lehet, hogy ha én, elhagylak tégedet.

Hogy mondhatod tehát, hogy itt élnem, s halnom kell’

Ha áldott, vagy vert is a sors keze,

élnem csak úgy lehetett, hogy elhagytalak tégedet.

Kezdjük talán az elején,

születtem 1939 elején.

Még csak serdülő suhanc voltam,

de 56-ban részt vettem a forradalomban.

„Áldjon vagy verjen a sors keze.

Itt élned s halnod kell” mondja a Szózat.

Halni lehetett csak, amikor otthon voltam.

Se életre se halálra nem is gondoltam a forradalomban.

Szabadságot akartunk nem palotát, vagy sírhelyet.

Kaptunk ezért nyakunkra egy orosz ezredet.

Választásunk nem volt élet vagy halál,

te csak rab lehettél, ha élni akartál.

Volt egy más megoldás, kivándorlás.

De Szózat erre engedélyt nem ád.

Áldjon vagy verjen a sors keze.

Itt élned, s halnod kell, mondja a Szózat szövege.

Nem volt elég Ötvenhatban minden feláldozás?

Nem volt elég, hogy mi nem is kívántunk semmi mást?

Csak népünknek, testi, lelki felszabadulást.

S mit kaptunk? A hősök börtönt és halált, mi meg emigrálást.

Új hazámban fejeztem be iskolám.

Új hazámban viseltem katona ruhát.

Új hazámban kísértem az első- bálos lányt.

Új hazámban gyulladt ki az első szerelmi láng.

Itt lettem először teljesen önálló.

Nem volt családom, rokonom, mind ismeretlen.

Egyedül voltam, nem volt ki szeressen.

Volt lehetőség, hogy egy baráti kört építsen az ember.

Katonakoromban esküt adtam új hazámnak.

Megvédem Őt, bármikor, bárki támad.

De hányszor imádkoztam Istennek,

csak Óhazámat ne adja ellenségnek.

Jöttek a jobb idők, a családi áldás,

Lányom, fiam nőttek, jön majd a tanítás.

Áldjon vagy verjen a sors keze.

Nekem két hazám van, nekik egy is elege.

Hogy tanítsam nekik, mikor itt élek.

Élnem itt, de halnom máshol kell.

Hogyan jöhetnének néha - néha napján,

virággal takarni, díszíteni fejfám?

Hogy magyarázhatnám, hol kellene élnem?

Hogy érthetnék meg, hogy sorsom másképp lett?

Hogy mondhatnám, bár maradtam volna otthon,

fejfám lenne csak emlékül, nem lenne magzatom.

Hogy hinnék Ők el, hogy ez az én hazám,

annak ellenére, ha nem is születtem itt?

Új hazám nélkül Ők sose lehettek volna.

Igaz, akkor nekem se lenne okom a magyarázkodásokra.

„Áldjon, vagy verjen a sors keze............”

Hazámnak tartalak én, amíg csak élek,

de ne kívánd, hogy félre vessem fogadott hazám.

Ő befogadott akkor, amikor száműzött szülőhazám.

 Gondomat viselte, hagyta, hogy nőjek,

hagyta tervezni, építeni a jövőmet.

Áldott sokkal többször, mint vert,

ezért se hálát se hűséget sose követelt.

Azt, hogy katona voltam, az is csak pár évig?

Arra tanított, hogy „A világ szabadságát védd itt”

Nem tett csak másodfokú honpolgárnak.

Jártam, keltem, szavazhattam, tagja lehettem a kormánynak.

Megengedte azt, hogy Magyar maradhassak.

Cserkész is lehettem, amire otthon nem adtak alkalmat.

Megünnepelhettük az elvesztett forradalom emlékét.

Nem fájt itt senkinek, hogy zászlónkat együtt lengették.

Örömmel hallgatták amint csendült a Magyar nóta.

Csodálkoztak ugyan, hogy miért sírtunk, ha szólt a nóta.

Itt nem tudhatják mi az, hogy hazát veszíteni.

Ha Ők háborúba voltak, Ők szoktak mást segíteni.

Nem is tudják, hogy mi az, hogy hontalan.

Életük többnyire boldog, gondtalan.

Nem mondták sose, itt élsz, de majd halnod is itt kell.

Sőt, ha úgy akarod, hazamehetsz, nyugdíjadat is vidd el.

Hogy is mondjam? Hogyan magyarázzam?

Magyar vagyok, mert Magyarnak születtem.

De nem tudok kibékülni, hogy hol, élnem és halnom kell.

Nem elég az, hogy élem éltem becsülettel?

Nem volt elég az Ötvenhatos áldozatunk?

Gondolnád tán, hogy mi mindkettőt is feladtunk?

Olyan országot akartunk teremteni a jelen és jövőnek,

hogy bárki is életet adna érte, ha oly idők jönnének.

Amint vert otthon a sors keze Ötvenhatban.

Jobb lett volna, ha otthon maradtam volna tömegsírban?

Most, hogy áldott a sors keze, itt az új hazámban.

Ne mond, hogy csak otthon élhetek, mert kérdem, melyik hazámban?

Most már azért pár évtized multán,

amint visszanéz, visszatekint a forradalmár.

Nem is az fáj, hogy hamarosan jön a halál.

Hanem az, hogy egyesek még mindig rossz szemmel nézik,

ha koporsómat majd „idegen” földdel tetézik.

Annak ellenére, hogy nem itt születtem,

hazám lett ez nekem, megszerettem.

Ó, ti gonosz, irigy lelkek vagy lelketlenek,

miért nem tanuljátok meg Ti is ezt a nyelvet?

A világ minden nemzedéke írta már itten,

egy nyelven, Angolul, hogy megértsük mindent.

Ha sorsod úgy alakult, így adta Isten,

Amerikába befogadunk és élhetsz itten.

Cserébe ezért még annyit sem kívánnak,

mint amit elvársz Te, magadnak kívánva.

Csak arra kér, ne fájjon neked más boldogsága.

Élhetsz, halhatsz itt vagy máshol, ahogy azt lelked kívánja.

Hazámnak voltam híve, voltam s vagyok most is Magyar.

Bölcsőm, otthonom, otthon volt, de sírom majd itt takar.

Rá írhatjátok, hogy itt nyugszik egy amerikai Magyar.

Ide jött, amikor szülőhazája csak nevében volt Magyar.

Ide jött és egy új szabad hazát kapott,

amikor otthon a kommunizmus meg a ruszki uralkodott.

Otthon nem volt béke, vagy élet, még ha élt is az ember,

sőt akkor sem mikor kivégezték, s temették a tömeggel.

Halálom otthon betöltötte volna a Szózat jövendölését.

Éltem új hazámban, aki szabaddá tette a jövő nemzedékét.

Ti éljetek úgy, hogy gondját viseljétek a jelennek.

Hisz élni, vagy meghalni mindenhol otthon lesz.

Akkor, amikor nem lesz szükség a forradalomra,

se nem a sírhalomra, mint a 301-es parcella.

Nem lesz akkor többé emigráns és menekült.

A Szózat majd az egész világnak szólhat, nem csak nekünk.

Ha majd egyszer az ember csak áldásról beszél,

akkor a régi szép időkről is a jelenben beszél.

Amikor az ország határa lesz a nagyvilág.

Áldjon vagy verjen, vagy élnem s halnom kelljen,

Bárhol is lesz is sorsom, mindig itthon lesz testem, lelkem.

Befejezésül még éppen csak annyit, keveset,

Hogy had adhassak hálát a jó Istennek.

Magyar vagyok ugyan, Magyarnak születtem.

De mily szerencsés lettem, két hazát szerezhettem.

Most már áldhat, vagy verhet a sors keze.

Végre kimondtam, egy nem elég, kettő kell belőle,

„itt élned s halnod kell”

Választhatok, nem félek, élek, amíg halnom kell,

és ahol majd az Isten magához hív, ott temessenek el.