Mindig a pipacs volt a kedvenc virágom.

Mindig élvezettel néztem, nyílását vártam.

Kerestem, ha az útszélen nem volt, a búzatáblában.

De most, hogy a ruszki jött, és muszáj a piros.

Szeretni a pipacsot, szívem mondja. Főleg ha piros, tilos.

Nem értettem ezt gyerekkoromban.

Hamar felnőttem, részt vettem a forradalomban.

Nem vágytam többé a búza arany-tengerébe úszva,

hogy pipacs is legyen sok, piros, mert megutáltatta velem a muszka.

Amikor minden pirosra vált hazámban itt.

Majdnem piros lett az egész világ is.

Piros a föld, piros az ég alja,

piros volt a felhő is, ami a napot takarta.

Piros lett a hold, az ég végtelen sötétsége.

Piros lett a csillag, lent is, és fent az égbe.

Piros lett a fehér párna, a szűz ruhája.

Piros volt a katona csizmája, hisz útját a vérünkben járta.

Mindazok a színek, kékek, sárgák, zöldek, mind, amik eddig szépek voltak.

Pirosak lettek most, örömet nem hoztak.

A kék ibolya, kéknefelejcs, kökény

Hogy képzelhetnék, hogy belőlük is vörös lesz az újra festett kép.

Ha piros a hölgy ajka a rúzstól.

Más az, mint mikor  a  becsületes ember arca vörös a pofontól.

Árpád és a hét vezérvére piros volt, mikor esküt tettek.

Ne fenyegessük őket és eddigi őseinket, hogy ők is vörösek lesznek.

A kutyából jól tudjuk nem lesz szalonna.

A piros pipacs nem lesz a vörös alapja.

A piros csillagnak nem lesz otthona,

a becsületes magyar kalapja.

És ha lesznek is olyanok, kik köpönyeget forgatva,

vöröset látnak, vöröset imádnak, vöröset mindannyiinknak kínálnak.

Vörös a kezük, mert sokat megdádáztak.

Vörös is, mert sokat kínzás után  a másvilágra dobáltak.

Megszűnt ez már, szabad Magyarország.

Nőhet a pipacs, pirulhat a határ.

Nőhet, ringhat a búzamező arany tengerében,

itt-ott egy búzavirág is mellé nőhet színes kékségében.

Könnyeink, csókjaink a vörös vért felmosták,

amit a hősök szabadságunkért feláldoztak.

Fekete a varjú, nem vörös kánya.

Fehér az ifjú lányünneplő ruhája.

Fehér a gyászmisét mondó pap ruhája.

Csak Piros Pünkösd napján piros a ruhája.

A gyász, ha fáj is, mégis örömre vezet.

Szabad a hazánk, kiket gyászolunk, övék a köszönet.

Hozzászoktunk újra a piroshoz, pipacshoz vagy máshoz.

Énekelhetünk újra a mezei virághoz.

Az Úr Napján szórhatjuk újra a piros virágot,

nem kell félnünk, hogy véres lesz cipőnk, amint rajta járunk.

Piros a pipacs, piros égő orcám.

Piros az ajka, amint mosolyog a lány.

Piros a véren, de most nem csapolják.

Piros a tűz lángja, de most melegít, nem rombol már.

Piros a zászlónk első színe.

Piros a bikavér főleg Egerben.

Piros az ég alja, örülhet a hajós.

Piros a paprika, édes vagy csípős, jó magyaros.

Piros a pipacs, vörös a tégla.

Nem számít, hogy melyik színt kapta.

Piros, vörös, most már bármelyikszín is lehet.

Nem erőszakolják ránk Keletről többet a vöröset.