Egy nap nagyapám jött Győrből, sietve, lovai habosra kiizzadva, kérdőre fogott engem:
- Mit csináltál te kölyök. A pofalemezed a hirdető oszlopokra, a kirakatok ablakaiban vannak. Miért? Miért keresnek? - Nevemet nem tudták, így fotók alapján keresett az ÁVH. Ekkor ijedtem meg legjobban.  Anyám csak nézett rám. - Én, nem küldelek el hazulról, de azt sem merem mondani, hogy maradj.

Drága Édesanyám, hányszor is gondoltam erre a pillanatra, hogy ez neked mennyire fájhatott. Harmincnégy év után bevallotta, hogy a fájdalmait azzal küzd le, hogy büszke volt a kisdiák fiára, aki mint vagány ember, szembe mert állni az óriással. Megöleltem, megcsókoltam és hazahívattattam a kis húgomat az iskolából és elbúcsúztam tőle is. Kis fabőröndbe csomagoltam és elindultam az ismeretlenbe.

Nehéz volt a búcsú családomtól, nagybátyámmal némán, szótlanul bicikliztünk a határ felé és egész úton csak azon tépelődtem, hogy vajon hogyan, mikor és hová keveredek…

“Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek,
Hosszú út porából köpönyeget veszek.

Búval és bánattal kizsinóroztatom,
Sűrű könnyeimmel kigomboztattatom.

Fújd el jó szél, fújd el hosszú útnak porát,
Hosszú útnak porát, az én szívem búját.”

Hol, hogyan és miből élek meg? Tudom-e a tanulmányaimat folytatni? Nyitva van-e még a határ, mint az elmúlt hetekben? Beengednek-e még Ausztriába? Az egész életem pillanatok alatt lejátszódott előttem. A sok csintalanság, amit gyerekkoromban csináltam. A háború, a gyerekkori emlékeim. A német és orosz katonák a falunkban. A Keszegérben való pecázás. Iskoláséveim otthon, középiskolában, Győrben. Az első cigarettám, borom, söröm. Az első tánc, ölelés, csók. Az építészeti nyári gyakorlatok. Az árvíz áldozatainak új házépítése.

Édesapám fegyelmet osztogató keze, Édesanyám dorgáló szavai, és az utána bővebben kiosztott szeretet. Hiányozni fog majd mindez. Ki mondja, vagy kitől hallom majd: - Fiam! Ez az én fiam! Édes fiam, már megint mit csináltál? - Testvéreim? Látom-e még valaha őket? Kishúgom már akkor hiányzott. Kavarogtak a gondolataim, érzéseim. Terveim is voltak már, hogy majd a határon túl újra felkeltjük a forradalmi eszméket. Nem hagyjuk magunkat. Egyszer már két hétig győztünk. És hazatérhetünk.

“Felül a gálya,
Alul a víznek árja
Mégis a víz az úr.”

Petőfi verse forgott az agyamban, és mielőtt el tudtam volna gondolataim sorait rendezni, hogy vajon majd mit is csinálok, mit is csinálunk, a nagybátyám veregette a vállamat, és Isten áldását, jó utat sok szerencsét kívánva felriasztott. Ránéztem, és könnyek potyogtak szemeiből, hirtelen megölelt, és ekkor már zokogva mondta: - Menj! Menj! Menekülj! Legalább te legyél szabad, de ne felejtsd, hogy ki vagy! A fél falu büszke volt rád, de el ne felejtsd, hogy magyar vagy, és annak is maradj. Menj öcskös, és becsüld meg magadat! - Nem volt bátorságom, nem volt erőm nem sírni.

„Búval és bánattal kizsinóroztatom,
Sűrű könnyeimmel kigomboztattatom.”

Menni kellett. Muszáj volt. Elindultam, visszaléptem, újra megöleltük egymást és újra elindultam.

Régen volt ez 1956. november végén. Emlékszem, hisz feledni nem tudom. Lábaim vittek lassan tovább, előre. Szívem sebesebben dobogott, lelkem már vágyott vissza, de agyamban csak rohantak a szavak, menj! Menj, ne fordulj vissza! Menj! Lehajtott fejjel sírva, zokogva mentem, csak mentem. Még csak hátra nézni se mertem. Csak mentem. Ez a pár száz méter volt az életem leghosszabb útja. De csak mentem...

„Elindultam szép hazámbul,
Híres kis Magyarországbul.
Visszanéztem fél utambul,
Szememből a könny kicsordult.”

A többi versszakokat próbáltam kiverni a fejemből: ”Bú ebédem bú vacsorám”, csak legyen mit enni, és mentem tovább. ”Boldogtalan minden órám.” tolakodott a dal. Csak élhessek, csak nézhessek csillagos eget. ”Jaj, Istenem adjál szállást”, és Istenben bízva csak mentem tovább. Akkor még gondolni se mertem arra, hogy ”Mert meguntam a bujdosást, Idegen földön a lakást.” Hisz még nem is voltam idegenben, csak oda készültem. Mentem. Arról szó sem lehetett, ahogy az ének befejeződik ”Éjjel-nappal a sok sírást”. Nappal volt. Esteledett. Messziről már látható volt egy kivilágított templomtorony. Én pedig csak mentem. Az a gondolat, hogy vissza talán sose térek, szeretteimet tán sosem láthatom, ez a gondolat, bánat, elkeseredés mind nehezebb lett.

„Visszamegyek szép hazámba,
a kisalföldi rónaságba.
Elfelejtem minden búmat,
Itt hagyom a bánatomat.”

„Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned és halnod kell!”, hangzott a lelkemben. Áldjon vagy verjen…! Szinte kibírhatatlan volt, de én csak mentem. Nekem menni kellett. Szabad akartam lenni, és élni akartam. Mentem.

A Hansági-csatorna mellett közeledtem az osztrák határhoz, és egy összerombolt gyaloghídon kerültem Ausztriába, kezemben a fabőrönddel. Az éjszakát egy iskolában töltöttem többedmagammal, páran falubeliek is voltak. A lassan szemerkélő esőtől átázottan jól esett a meleg szoba és a meleg kakaó.

Hegedüs László Jenő