A vakáció végével megkezdődött az iskola, az „új diákoknak” az esti angol órák. Minden Isten áldott nap, 25 szót tízszer leírtam, hússzor elolvastam hangosan, és számtalanszor szótárral a kezemben aludtam el jó pár éven keresztül. A matematikán és a fizikán kívül az iskola borzasztóan nehéz volt, és előrelátható volt, hogy az érettségi vizsgákat egy évvel halasztanom kell. Így több időm jutott az angol tanulásra és, hogy egy kis földrajz vagy történelem előadásokat tartottam a többi diáknak. A matematikában is sokat tudtam segíteni, mert nem kellett hozzá nyelvtudás. A matematikai tudásom megfelelt az elsőéves egyetemi követelménynek.
A hétköznapok változatlanul peregtek: ébresztő, közös reggeli ima a kápolnában, reggeli, iskola, házi feladatok, vacsora, magyar nyelvű tanulások, esti ima a kápolnában, és „jó éjszakát!”. Szombat és vasárnap más volt. Szombat reggelenként cserkészkedtünk. Kis cserkész, cserkész, őrsvezető tanfolyamok, tiszti kiképzés (én az enyémet 1957-ben kaptam), az éppen olyan fontos volt, mint a házi feladat elkészítése és a magyar nyelv gyakorlása. Fafaragás, csomókötözés, sátorverés, zászlókészítés, a cserkész törvények betartása, gyakorlása, amerikai cserkésztáboron való részvétel fontos volt. A cserkész vezetőnk Kővári Atya, Ubul Bá' volt. Szigorúsága szinte legendás volt. Követelményei szinte elérhetetlenek voltak. . Díszmeneti masírozásunk őszinte tapsot kapott minden Szent Patrik napon, vagy a Loyalty Day-i felvonuláson. 50 srác cserkész egyenruhában precízen menetelve, mind kihúzva magát egyenesre, mint a nyúló nyárfa, szemrebbenés nélkül menetelt a díszemelvény előtt. Majdnem mondom: Ó a régi szép idők!
1958- ban érettségiztem, akkor már Kővári Atya helyettese voltam. Felügyelni, nevelni, tanítani a diákokat, akik között Gömbös unokája, Maléter Pál fia, Szentgyörgyi unokája, és más fontosabb, magas rangú személyek: Kölcsey, Harkányi rokonai, keverve a magamfajta egyszerű menekültekkel. Ami közös az volt bennünk, hogy hontalanok voltunk mindannyian. Különbség annyi volt, hogy mindenki más hazamehetett szüleihez, vagy rokonaihoz karácsonykor, húsvétkor, és természetesen nyáron. Csak én nem.
Minden áldott nap gondolataimban, álmaiban haza- hazajártam. Honvágyamat nem engedhettem, hogy lábra álljon, tagadnom kellett, ha rám tört. Sírni csak magányosan mertem. Olykor boldogsággal töltött el, hogy milyen büszke lenne édesanyám, édesapám, ha látná… milyen nagy öröme lenne ebben testvéreimnek….. De legtöbbször aggódtam. Mi lehet velük? Hogy élnek? Egészségesek? Többet szenvednek a hatalomtól, hogy én elmenekültem?
Néha.. sokszor gyötrődött a lelkem, hogy tető a fejem felett, mindig van mit enni, mindenki szeret, az atyáktól csak jót tanulok és szabad vagyok – és a családom? Én csak a hiányukat szenvedem, de ők mennyit és mivel fizetnek mindezért? És meddig? Mi lesz velük, testvéreim hova juthatnak el, megvalósíthatják az álmaikat? Vagy fekete árnyék leszek örök életükben? Hogyan köszönhetem meg nekik áldozataikat…
Számtalanszor álmodoztam, ha Magyarország ilyen szabad lenne, mint Amerika… milyen csodálatos lenne… ezért harcoltunk, erről álmodtunk 56-ban. Otthonom Amerika, de a hazám és a szívem MAGYAR.
Szabadon éltem, a szívemen, lelkemen a hontalanság rabláncával sújtott. Büszke voltam, hogy magyar vagyok.
Kezdetben minden félretett pénzemen bélyeget vásároltam, hogy levelet küldhessek a családomnak. Hosszú, hosszú leveleket írtam, minden apró részletről tájékoztattam szüleimet, de a válaszlevelek olyanok voltak, mint az ementáli sajt. A hatalom cenzúrázta a leveleket volt, amit meg sem kaptam és a szüleim sem olvashatták soraimat, mert veszélyesnek tartották. Későbbiekben csomagjaim is hasonló sorsra jutottak… De élt bennem a remény, hogy egyszer hazamegyek, átölelem a családom és mindent elmesélek kihúzások nélkül.
Az érettségi után tanulmányaimat egy két éves építőipari technikumba folytattam. Szűkösen ugyan, de megéltem. Olvastam, tanultam, dolgoztam, álmodoztam, sőt rémálmaim is voltak. A kollégium munkámért 40 dollárt fizettek, de az utazási költségeim 60 dollár és a tandíjra még nem volt fedezetem. Segítettem itt-ott, takarítottam is néhány papnak, de főleg a szünetek alatt, mint kőműves és ácsinas dolgoztam Buffaloban, és egy nyáron New Jersey-ben is Bodnár Gábor asztalosmester csapatához is csatlakoztam.. A következő nyáron a papoknak egy kis házat építettem 1 dolláros órabérért.
A kollégiumi évek és nevelői munkák felébresztették bennem a pedagógus munka szépségeit. Tanárnak tanultam és a Buffalo Calasanctiusi iskolában tanítottam, a matematikai tanszék vezetője és igazgatóhelyettes lettem, ami a tehetséges – „gifted „gyermekek számára adott lehetőséget. Büszke voltam, hogy magyar vagyok.
Otthonra és családra leltem, esküvőmön, minden atya részt vett. Ennyi pap még soha nem esküdtetett meg senkit sem. Talán ezért ilyen szilárd még a mai napig is, 51 év után is, házasságunk. Gyermekeinek, unokáinknak Magyarország szépségéről meséltünk, hogy ők is olyan szépnek és jónak lássák, mint ahogy mi szeretnénk látni és érezni.
Határokon és óceánokon átérő, aljas szándék mégis elért. Az „átkos” hatalom tudta mi a vágyam több ezer kilométeren is túl. Felkeresett egy ügynök, kém, nevezzük bárminek, hogy kémkedjek bajtársaim után, tegyek jelentések Amerikáról és láthatom a családom. Nem érdekeltek a részletek, de tudtam, hogy csak önmagam árulhatom el. Keserűen, de elutasítottam a lehetőséget, hogy újra megölelhetem édesanyámat és édesapámat. Keserves könnyekkel nem lettem áruló. Nem szentségtelenítettem meg 56 eszményét és a becsületemet. Tisztesség, becsület, erre tanított apám, anyám és a piaristák. Tisztesség, becsület, erre tanítottam gyermekeimet. És elvette az utolsó reményt, hogy még életemben újra lábammal érinthetem szülőhazám, láthassam a családomat. Büszke voltam, hogy magyar vagyok és nem áruló.
Édesanyám, édesapám és én is beletörődtem, hogy már e- földön, ebben az életben már nem találkozzunk, és nem ölelhetjük meg egymást, nem beszélhetünk őszintén, nyíltan… a szabadság egyet jelentett számunkra. Az örökös lelkiismeret furdalás és bizonytalanság, hogy fekete bélyeg vagyok a családomon, de segíteni nem tudok rajtuk.
Hegedüs László Jenő
