Emlékszem, eljött 89. és 90. megszűnt a kommunizmus, szocializmus és újra értékelték a szovjet lánctalpak tiprását és igazságtalanságát. Nagy Imrét és a többi áldozatot újratemették.  Az ellenforradalomból újra forradalom lett. Szinte hihetetlen volt számomra és volt bennem egy kis félelem is, hogy ennyi év után már nem ellenség, hanem forradalmár vagyok! És ki adja vissza családomnak az elmúlt 34 évet?

Emlékszem, mikor először hazajöhettem, reszketőkézzel, könnyes szemmel adtam át az útlevelem a repülőtéren. Sírással, nevetéssel öleltem anyámat, apámat, testvéreimet. Átéltem, hogy az igazi hősök az itt maradtak, a szétszakított családok, akik nem élhetek szabadon. Láttam, éreztem az emberek elgyötörtségét, amit a kommunista hatalom mélyen beleszántott a lelkükbe, tudatukba.  Ismerem, az emigráns társaimat, akik szenvedtek a reménytelenségtől. Megemlékeztem a hősökről, akikről csak 34 évvel később lehetett szabadon beszélni. De senkinek nem adhatja vissza életüket, jövőjüket… Harmincnégy év hallgatás és félelem, ami mélyen hatott azokra, akik átélték a forradalmat és a következményeit.
 
Harmincnégy év árvaság és rabság kiált fel verseimben. Harmincnégy év remény, kétség és fájdalom szól egy 17 éves fiú lelkéből és egy idős férfi beteljesült és elérhetetlenek tűnő álmaival.

Emlékezzünk 1956 álmaira, mert feledni nem szabad! Hősök, akik meghaltak, elmenekültek, itthon maradtak, akik elszakadtak, akik hittek, akik a kínzástól, börtöntől, haláltól félve megörültek… mások lettek. De egy a hit: a Szabadság.

Hegedüs László Jenő