Végre felszálltam a vonatra, és izgatottan vártam: első…, második…, harmadik…,negyedik…,ötödik állomás. Leszállás. December 23. Este 10 óra. Hideg van. Kabátom nincs. Fázom. WC-re kellett menni. Hol van? Hogyan? Kit kérdezzek meg, és azt is hogyan? Hátha valaki éppen akkor jön értem és én meg nem vagyok itt. Ha jött a kalauz, vagy a rendőr, vagy az üdvhadsereg katonája, mindegy volt. Egyenruhában voltak, és én csak rettegtem tőlük. Megjátszottam a süketnémát. Úgysem értetettem, hogy mit akartak.
Hajnalban hangosan kiabálta valaki: - Van itt valaki magyar, aki rám vár? - Ha nem lett volna olyan óriási magas a vasútállomás mennyezete, akkor belevertem volna a fejemet olyan magasra ugrottam örömömben. - Én! Én! Itt! Igen! - mondtam boldogan - 'Csértessék, dicsértessék Plébános úr! - Se kezet fogni, se megölelni nem mertem se megkérdezni azt sem, hogy hol a vécé. Kővári Atya, én nem vagyok plébános - mondta, elvitt autóval Derbybe a magyar piaristák diákotthonába. Idehozott engem a „nem vagyok plébános”, Kővári Atya, a Derby Piarista Diákotthon vezetője. Későn ébredtem fel, körülnéztem a hatalmas szobában és csak emeletes ágyak tömege nézett rám. Mintha csak azt kérdezték volna: Hát te mit keresel itt?
Egy bájos hölgy hívogatta a nevemet. - Hegedüs, Hegedüs! Fönt vagy? - Hamar magamra kaptam az egyetlen ruhámat, és kiléptem a hálószobából, ahol hirtelen egy nagy farkaskutya morgott rám, és egy aranyos kis puli pedig nyalogatta a kezem, és boldogan körültáncolgatott. Én a kutyától mindig nagyon féltem, még most is, de a hölgy erélyesen rászólt a nagy kutyára, hogy hallgasson, és adjon nekem egy pacsit. A kicsit pedig megdorgálta, hogy hagyja már abba a hízelgéseit. Megdöbbentem, hogy mind a két kutya engedelmeskedett.
- Én vagyok a Lenke néni, ez meg a Szilver és a Cigány. Isten hozott édes fiam. Megpróbálom majd Édesanyádat helyettesíteni. - Az ölelkezést rövidre kellett fogni, mert a Szilver újra morogni kezdett.
- Gyere fiam, csináltam neked uzsonnát a másik házban, mert itt nemcsak a papokra, akikből van több mint egy tucat, hanem a diákokra is én főzök. Na, gyere fiam, hisz hallom, hogy korog a gyomrod.
Kávéval, rántottával, lekváros kenyérrel traktált, ami hihetetlenül jól esett. Megmutatta a kápolnát is, és biztatott, hogy adjak hálát az Istennek, mert ide, jó helyre kerültem. Többet én már nem leszek egyedül, mert a papok is majd barátaim lehetnek. Megígérte azonnal, hogy rajtam mindig segít, ha szükségem lesz rá. Barátságunk majdnem 30 évig tartott.
Havonta többször be-beugrottunk gyermekeinkkel, a hetvenes, nyolcvanas években haláláig. Az Úristen magához hívta, amikor már 95 éves volt. Áldott jó lélek, akinek 30 éven keresztül virágot vittem, később Marikával meg a gyerekekkel együtt Anyák Napján. Édesanyám nem volt féltékeny, örült neki, hogy egy „édes” mostohaanyára találtam. - Én vagyok az anyád, fiam -, mondogatta ő, - de Lenke néni az őrző angyalod, mindketten az anyád lehetünk. - Meg kell, hogy említsem itt, hogy Lenke néni hajadon volt, egész életén keresztül. A mai napig is szeretem.
Szentestére készültek a papok, és én is velük énekelgettem a szép karácsonyi énekeket. Én csak magyarul, ők angolul, latinul és lengyelül is ünnepelték a kis Jézus születését. Meglepődtem, hogy még ajándékot is kaptam. Kalucsnit ugyan, de az éveken keresztül használtam. Soha életemben nem felejtem el ezt az első karácsonyt. Az első karácsonyt az idegenben. Öt évtized múltán már egyikük sem él, de az emlékek örökké megmaradtak. Hogy is felejthetném el a Mennyből az angyal-t, a Pásztorok keljünk fel szülte a szűz szent fiát, örvendezzünket! Ettől a pillanattól kezdve én otthon éreztem magam.
De nem jelentette azt, hogy jégvirágokat nem csókolgattam később az ablakomon, hogy nem voltak rémálmaim. De az itteni szentestei szeretet mindig erőt adott arra, hogy honvágyamat legyőzhessem. („Álmatlan éj és nappalok… A zsarnokságból több többé ne legyen!”) Mintha a kis Jézuskával együtt lett volna a születésnapom. Persze én áprilisban születtem 1939-ben, Markotabödögén. Ezek közül a sok okos diplomás emberek közül egy sem tudta, hogy hol van Markotabödöge. „Isten hozott ide hozzánk, fiam” mondogatták egymás után. Megfogadtam magamban, hogy megbecsültetem magam velük, és nem hozok rájuk szégyent. Isten engem úgy segéljen!
A derby-i piarista kollégiumot tulajdonképpen 1956 szeptemberében nyitották ki a második világháború után Amerikába és Kanadába menekült volt piarista diákok és mások gyermekei számára, hogy valamilyen magyar nevelés is jusson az ifjú amerikai magyaroknak.
Hosszú lenne az ide vándorolt piarista atyák világjáró barangolásait leírni. Chicagóban, Clevelandben, Torontóban és New York környékén élő magyarok együttműködésével egy központot alapítottak Buffolonan. Pár évvel később tervbe vették a kollégium megépítését a híres Graycliff (FrankLloyd Wright) területén, amit szinte ajándékba kaptak egy gazdag amerikai bankártól. Az építkezésen a papok dolgoztak és Buffalo környéki magyarok is besegítettek. Garfield New Jersey-ből pedig elhozta asztalosait, ácsait Bodnár Gábor, aki Gerencsér István és Kővári Lajos Atyákkal még Németországban megalapította az Emigrációs Magyar Cserkészszövetséget.
1956 szeptemberében megnyílt a kollégium 25 férőhellyel. Telt ház volt, mert csak ennyire tervezték. Minden gyerek amerikai iskolába járt, és iskola után közösen csinálták a házi feladatokat, és utána magyar nyelv, történelem és földrajz órák voltak magyarul. Beszélni csak magyarul szabadott egész napon át. 1956 novemberében befogadtak 25 menekült család gyermekeit is. Dupla ágy, dupla diák, dupla lehetőség ugyanazon a kicsi helyen. Az ötvenedik ágy lett az enyém. Vagy talán az volt az első?
Hegedüs László Jenő
