Az éjszakát már Amerikában töltöttük, hosszúnak tűnt az éjszaka. Este indultunk, éjjel utaztunk, és még mindig éjjel volt, amikor megérkeztünk. Persze akkor még nem tudtuk az ötórás időeltolódást. Másnap újra útra keltünk. Egy autóbusz vitt bennünket egy vasútállomásra. A sofőr néger volt és valaki gorombán megjegyezte, hogy milyen fekete, kormos. Még cigánynak sem való. Az autóbusz hirtelen félrehúzott az útról. Megállt, és a sofőr hátrafordulva, tisztán, magyarosan megköszönte a neki irányított bókokat, és folytatta azzal, hogy ő is magyar. Büszke a magyarságára. - Talán én vagyok az egyedüli szerecsen székely -, mondta most már mosolyogva. - Ídesapám, Ídesanyám erdélyi menekültek, és csecsemőkoromban örökbe fogadtak. Ez az ország titeket is befogadott. Egyeseket közületek örökbe is fogadott. Nem tudhatjátok, hogy közületek, ki és mikor mehet majd haza. Ezt ne felejtsétek el sose. - Majd elkezdett ujjaival csettegtetni, és mi könnyes szemekkel hallgattuk, amint gyönyörű basszus hangon énekelte:

„Ki tudja merre, merre visz a végzet
Bolyongós úton, sötét éjjelen......”

Utána folytatta a magyar Himnusszal, amiben már sírás közben, elfojtott könnyekkel mi is segítettünk. Egymás után kezdte a szebbnél szebb népdalokat, amit legtöbben még nem is hallottunk eddig. Bevallotta azt is, hogy cserkész segédtiszt is volt, és ott tanulta a számunkra ismeretlen gyönyörű népdalokat. Elhatároztam, hogy majd valahogy én is beállok cserkésznek, mert megdöbbentően szépek voltak a népdalok.

A mai napig nem tudom, hogy Philadelphiából, vagy New Yorkból indultam tovább. Egyik kezemben az aktatáskámat, a másik kezemben a vasúti jegyemet szorongatva, aminek a hátuljára írva az, hogy ha a vonat ötször megáll, szálljak le, mert akkor már Buffaloban leszek. Ez két nappal karácsony előtt volt. A vasútállomás feldíszítve, és kórusok kórus után énekeltek. A zsebemet majd kiégette az egy dollár, amit a lágerbe költőpénznek kaptam. Fogalmam sem volt, hogy mennyit ér, és mennyi vásárló ereje van. Banánt már ettem Labradorban, a katona konyhában, de narancsot még nem.

 A vasútállomás kisüzletében szinte kiabált felém egy kis zsák narancs. Rászántam magam, hogy valahogyan csak megértetem magam a boltossal, hogy én egy narancsot akarok venni. Egy narancsot.  Pénzem van. Gazdag vagyok, és egy narancs nem kerülhet többe, mint egy dollárba. Hosszú huzavona után a kezembe került az a kiszsák narancs és a boltosnál kötött ki az én dollárom. Miután az a kasszába tette, elkezdte az aprópénzt visszaadni, én meg csak nézegettem a csecsebecse aprópénzeket amint ő számolja nekem a kezembe.

Próbáltam kisilabizálni, hogy vajon mennyit is adott vissza. Sehova nem jutottam vele, de időközben sikerült egy narancsot kiszabadítani a kis zsákjából.  Vissza akartam a többit adni a boltosnak, mert én csak egy narancsot akartam. Sőt, mikor meghámozatlanul beleharaptam, rágósnak, keserűnek találtam. Hogy tudják ezt mások megenni? Ekkor már felfigyelt rám a kereskedő, kivette a kezemből a meghámozatlan narancsot, és meghámozva visszaadta, és várta, milyen hatással lesz majd ez rám. Jobb ízű lett. Sokkal jobb, de én mégis vissza akartam adni a többit, mert sajnáltam a sok ráköltött pénzt. Kézzel-lábbal magyaráztam, és addig mutogattam, amíg benyúlt a kasszába, és visszaadott egy dollárt. Csodálkoztam, hogy miért nem fogadja el tőlem az aprópénzt.

 Mi lett a végső megoldás? Visszakaptam az első dollárt. Nekem adta az aprópénzt, és a kinyitott kis zsák narancsot. Amikor meglátta, hogy szétosztom a körülöttem állóknak, ő is hozzájárult még pár zsák naranccsal, hogy mindenkinek jusson. Feltűnt az ott éneklőknek is, odajöttek és nekünk énekelték a karácsonyi énekeket. Csodálkoztak, hogy sírok, amikor a Csendes éjt énekelték. Persze, hogy sírtam, azt értettem egyedül, de a „Jingle Bells”-t meg „Frosty The Snowman”-t sose hallottam. Magamban a „Mennyből az angyal”-t dúdolgattam, amit a mai napig is minden szentestén eléneklünk, mielőtt a Jézuska jön. Hogyne sírtam volna, de most boldogan? Vártam a vonat indulását.

Hegedüs László Jenő