Másnap Salzburgba utaztunk, Camp Roederbe, egy elhagyott amerikai bázisra. Sokan, sokfélék voltunk, mind-mind menekültünk családdal, barátokkal, vagy éppen, mint én egyedül. Összezsúfolva, mint a heringek, de mindenkinek jutott egy vaságy és napi egyszeri étel. Kezdetben zsírszalonna kenyérrel, majd nélküle csak szalonna. Mindig éhesek voltunk. Aludni csak a kimerültségtől lehetett, az éhség, gyereksírás, panaszok ébren tartottak bennünket. 

Az első reggelen, majd’ szörnyet haltam, megdöbbenve láttam a teherautókat, ajtajukon nagy ötágú csillaggal. Tisztára úgy néztek ki, mint az orosz teherautók.  A csillag fehér, nem vörös, és valaki vállamat veregetve megnyugtatott: - Nyugi öcsi, amerikaiak nem ruszkik!

November végén, december elején Ausztriában már nem lehetett betelepedési engedélyt kapni. Svájc lett volna a következő lehetőség, de se rokonom, se ismerősöm se pártfogóm ott nem volt. A nyelvüket sem tudtam, és érettségim nem volt és ráadásul 18 éven aluli voltam. Tehát oda sem lehetett bevándorolni. Ausztráliába ugyancsak csalogattak. Édesanyám intő, figyelmeztető hangja még frissen csengett a fülemben: „Ne menj messze fiam, hogy könnyen haza segíthessen majd az Isten, ha megváltozik majd itthon a helyzet!”
Mi maradt hátra? Hallgattam többször is amint egyesek dalolgatták:

„Amerikában arany az élet,
Amerikában sosincs sötét
Amerikában...”

Minden szépet, minden jót ígérgetett csak nóta. Mit tehettem volna mást? Sorba álltam az Amerikába készülőkkel, előnyős is volt, mert délbe ebédet is kaptunk. Csajkaszámra osztogatták mindazoknak, akik hajlandók voltak ezért sorba állni.  Az egyik napon egy tisztviselő egy jelentkezőt, egy önként vállalkozót keresett az ajtónyitás-csukáshoz. Rajtam kívül más nem is jelentkezett.

Bent meleg is volt, és délben a levesbe egy kis hús is került, ami szintén jól esett. Nem is hiányzott ám ezután a zsírszalonna. Ezt több mint egy hétig csináltam, miután a tisztviselő kérdezte tőlem, hogy miért vagyok még itt? Hisz megkértek valamire, és én vállalkoztam erre. De hát miért nem jöttetek a papírokat kitölteni, faggatott tovább? Nem akarta megérteni, hogy én kötelességemnek tartottam az ajtónyitogatást. Erre rám szólt, hogy hívjam Apámat, Anyámat és testvéreimet, hogy majd ő elintézi a dolgainkat. Magyaráztam, hogy se Apám se Anyám se testvérem nincs velem, s ő erre kézen fogott engem. Végigvezetett nem tudom, hány irodán keresztül, megállva több mint egy tucat asztalnál, ahol vagy ő, vagy én, vagy mind a ketten valamit aláírtunk. Orvosi vizsgálatok és a kezembe nyomott egy cédulát, rajta egy hatalmas pecséttel, rámutatott az ajtó előtt álló autóbuszra, hogy hozzam a csomagjaimat. Mondtam neki, hogy amim van, az velem van, tehát ha szabad, akkor felszállok az autóbuszra. Az erős, de mégis gyengéd kézfogására még mindig emlékszem. - Isten áldjon fiam! Szerencsés utat! Isten veled. - Még hallom most is, amint csak úgy magának mondta: - Büszkék lehetnének szülei ennek a kamasznak, de szegény Magyarország is majd sajnálhatja, hogy elűzték ezt a gyereket.

Egy szinte álmából fölriadt ifjú folytatta tovább útját Münchenbe, ahol is egy amerikai bázisra érkeztünk, ahol először láttam négereket. Összeetettek velünk mindent. Sőt, még cigarettával is megkínáltak mindenkit. Hej, de jó világ lehet Amerikában, ha még külföldön is ilyen jól élnek. Zsebünket is megrakták csokoládéval meg cigivel. Ezután útra keltünk, föl a magasba. Anglia és Írország felett repülve, alattunk és felettünk egyaránt fényárban úszott minden.

“Ragyogtak rám a csillagok
Mert tudták, hogy árva vagyok.”

Hegedüs László Jenő